Az első trimeszterben minden rendben volt. Persze az ilyenkor szokásos kellemetlenségek meg-meg jelentek, de semmi nem utalt rá, hogy itt még baj lehet.
Az egész iszonyatos szomjúsággal kezdődött, és a 6-8 hét között néha farkaséhség tört rám. Az émelygés mindennapos volt, de egyszer sem hánytam. Fáradt voltam, de gond nélkül keltem a szokásos 5:35-ös időpontomban, persze este el aludtam a kisfiammal 9 és fél 10 között mindennap, lehet néha még meg is előztem őt az elalvásban. 🙂
Elég hamar kezdett látszódni rajtam a várandósságom, nem csak a hasamon, de úgy éreztem az egész testem püffedt, de alavetően jól voltam.
A 12. heti ultrahang mindent rendben mutatott, a baba egészséges, a legveszélyesebb időszakon túl vagyunk. És már a csöppség nemére is kaptunk egy bizonytalan előrejelzést. Kislány. Nem mintha nagyon számított volna, nem zavart volna, ha fiús anyuka leszek sem, de talán így még ideálisabb.
És este történt az első riadalom, pont miután úgy tűnt, megnyugodhatunk. Nem mintha nagyon idegeskedtünk volna, de mégis jobb egy alacsonyabb kockázatú időszakba lépni. Az esti fürdetés után épp a kisfiam épp tisztán és illatosan szaladt ki pizsijében a fürdőből, és ahogy én felálltam, hirtelen erős vérzés tört elő, egy löketnyi, nem több, de kellően íjesztő. Hívtam az orvosom, azt mondta, még ne aggódjak, ha csak ennyi volt, nincs baj, ha megismétlődik, menjek a kórházba. Megismétlődött. Nm tudtam tartani magam, sírtam az ágyon. A kisfiam ilyet még nem látott, nem tudta hovátenni, nem tudta, neki mit kellene most tenni. Az apukája mögém feküdt, átölelt.
– Nézd, Apa lett a nagykifli, Anya a közepes, gyere, legyél te a kiskifli! – és nevetett, odajött, összebújtunk, és elmondtuk neki, hogy a mamával kell maradnia, mert be kell mennünk a kórházba. Elfogadta.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: